Nem! Nem! Nem! Oda akarok állni J. K. Rowling elé, és ennyit ordítani. NEM! Nem akarom, hogy vége legyen. Életem meghatározó részét töltötték ki a Harry Potter filmek és könyvek. Rowling szerettette meg velem az olvasást. Ahogy egy mondatot is elolvastam a Bölcsek kövéből, nem tudtam letenni. Ez a könyvsorozat felülmúlhatatlan. Életeket kísér végig, könnyeket csal az ember szemébe, olykor pedig fanyar humorral fűszerezi napjainkat.
Mindig próbáltam magamban halogatni a filmek megnézését, mondván, így tovább tart, így tovább élvezhetem a várakozás örömét. Így voltam az utolsó résszel is, de nem bírtam. Nem. Ezt látnom kellett. És tessék. Most már nem mondhatom azt, hogy ó, sebaj, majd jön a következő, mert nincs következő.
Végigkísérhettük, ahogy színészeink felcseperednek, és mondhatni, ők is végigkísérték, ahogy sokunk felnőtt. Nem akartam, hogy vége legyen, nagyon nem. Habár vártam, hogy mit művelnek majd a hetedik könyvvel (nem csalódtam, a lehető legtöbbet hozták ki magukból), de egy kész kultuszt zártak le ezzel a napokban megjelent remekkel. Rekordokat dönt a film. Csoda? Nem!
A szemembe könnyeket csalt az utolsó háromnegyed óra több mozzanata. Aztán mikor elsötétült előttem a kép, és elkezdtem gondolkozni, hogy mi lesz most, csak a semmire tudtam gondolni. Arra, hogy többet akarok. Hogy még, még, még. És csak sírtam...
Köszönöm, Harry Potter, köszönöm J. K. Rowling, hogy varázslatot adtál az életembe, és egy dolgot megígérhetek: soha, de soha nem fogok arról elfeledkezni, hogy mit kaptam...
Számomra mindig is Harry volt a legnagyobb kedvenc. Sokszor beleéltem magam a megpróbáltatásaiba, a kínjaiba, az örömébe. Gyakran csalt könnyeket a szemembe az egész történet. Aztán második-harmadik-negyedik olvasásra feltűntek számomra a mellékszereplők is, és képes voltam úgy nézni a filmet, vagy úgy olvasni a könyvet, hogy nem csak Harry, és nem csak a már jól ismert történet lebegett a szemem előtt. Megszerettem Fredet és Georget,  Siriust és Ginnyt. Aztán a hetedik könyv végére oda is eljutottam, hogy tisztelettel, figyelemmel és csodálattal adóztam Perselus Pitonnak, sőt, még Draco Malfoynak is.
Akit azonban soha, de soha, de soha nem szerettem, az Pansy Parkinson volt. Noha nem gyakori szereplő a könyvekben, sőt,a  filmekben annál kevésbé, mindig is kitűnt az ellenszenves viselkedésével, és a 'hangos, visiító nevetésével'. Sőt, én Cho Changot sem tudtam elviselni.
Sok boldog évet köszönhetek Rowlingnak, és a színészeknek, rendezőknek. J. K. Rowlingnak, ha egyszer, valaha találkozok vele, egy dolgot nagyon meg kell köszönnöm: egy csodálatos gyerekkort, amit általa kaptam. Mindig volt menekülőutam, ha valami rossz történt, ha valami szomorúsággal töltött el. Csak felkaptam egy könyvet, beraktam a lejátszóba a filmet, és máris egy sajátos kis világba csöppentem, kizárva a valóság gonoszságát. Köszönöm az álmokat, köszönöm az elmúlt 10 évet, amit Harry Potter, és a varázsvilág nyújtott nekem.
Gabi (d-radcliffe.net)